Versek

Rövid leírás

Az Út az üres éghez prózafejezetei után Halasi a középkort megidéző versekben győzi meg az olvasót arról, hogy a holokauszt nem egyszerűen a németség eltévelyedése, hanem közös európai kultúránk rendszerszerű fejleménye. A költő a líra határán jár: itt nincs narrátor, hacsak a történelem nem az, nincs lírai alany, hacsak a középkor intézményei (császárság, pápaság, lovagság) maguk nem azok, nincsenek sorsok, csak sorskeretek (háború, béke, feudális anarchia), itt a pénz átvedlik szereplővé, a zsidóellenes fantazmagóriák (vérvád, ostyagyalázás, kútmérgezés) sűrített, „instant" formában jelennek meg, végül a zsidó siratóének műfaja beszéli el saját európai kálváriáját.

(Részletek)

Halasi Zoltán verseskötete fiktív költői portré, kamaszkori, ifjúkori és felnőttkori önéletrajzi töredékekkel, olyan eseményekkel, amelyek az emlékezés folytán a szellemi életrajz alakulása ürügyén válnak fontossá. De Halasi tollán nem csak költészetté, hanem filozófiává és egzisztenciális kérdéssé érlelődik minden hétköznapi apróság. A filozofikus versek súlyosságát önironikus, helyenként groteszk szemlélet és játékos hangvétel oldja. Ebbe a hol mélyen bölcseleti, hol játékosan könnyed közegbe íródnak bele a szerelmi ciklus intim darabjai, a babitsi és/vagy rilkei hagyományokat követő szerepversek és a hatalom természetét egy közép-európai független értelmiségi szemszögéből megmutató költemények.  A fokozott drámaiságú versek stílbravúrja formai változatossággal és ritmikai precizitással párosul. Az Így ér el című kötet elnyerte a 2004. évi Édes anyanyelvünk verskötet-pályázat első díját.

A hosszú versek és hosszú verssorok költőjének bizonyul bemutatkozó kötetében Halasi Zoltán. Még amikor - kivételképp - rövidebb kompozíciókat nyújt, akkor is a nagy formák vonzása érzékelhető nála. Elsősorban azért, mert - igaz, megtévesztő módon - meglehetős mennyiségű epikus anyagot dolgoz fel a költő: a hosszú sorokban végeláthatatlanul sorakoznak a megfigyelések, a város nyüzsgése, a helyszínek sokasága, a jelenetek egymást váltó "mozija" telíti fel a verseket. Ám Halasi Zoltán nem leíró, nem ábrázoló költő. Jóllehet pontos rajzokat ad, kitűnő megfigyelőnek bizonyul, igaz, versbe emelt alakjai "húsból-vérből" valók, még beszéltetésük is verista jellegű, ám a versek magját, lényegét nem az epikai ábrázolásmód közvetíti. Sokkal inkább az az életérzés, amely részint nem tud betelni a kisebb-nagyobb látványokkal, esetleges, véletlenszerű fordulatokkal és jelenségekkel, ugyanakkor azokat mindenkor csak felszínnek, fenoménnek, magában jelentőség, sőt jelentés nélkülinek tartja. A látványokban Halasi azt keresi, ami általuk, rajtuk keresztül megnyilvánul, kiadja magát, leleplezi magát. Ezt a lényeget, jelentést persze nem mondja ki, nem állítja pőrén az olvasó elé a költő, sőt olyan bravúrosan teszi áttetszővé, egyre inkább transzparenssé látványait, jelenségeit, jeleit, hogy nem nehéz ráérezni, miről is van szó. Nem metafizikai vagy ontológiai, még csak nem is létértelmező költészet ez, sokkal inkább a szó tág értelmében vett egzisztenciál-líra igen jelentős hazai megvalósulása.